Pont 60 nap van karácsonyig. Alkotóként igazi ihlethurrikánra számítok ez idő tájt. Persze ahhoz, hogy ideálisan időzítsem az ilyen kalandokat az életemben, jó pár évnyi tapasztalat áll már a hátam mögött.
Hogyan kezdődött mindez? Volt egy karácsony, horgolás tudásom hajnalán, ami épp oly sebesen közeledett az év keréken, mint az idei. Elmém egy piciny szegletében megjelent a vágy, hogy olyan vagány csaj leszek, hogy szeretteim számára én fogom elkészíteni az ajándékokat.
Kendő, táska, ágytakaró, sapka, sál, bármitartók hada. Csak úgy sziporkáztak az ötleteim.
Amikor összeállt a lista azokról, akiket minden vágyam volt megörvendeztetni valamilyen teljesen személyre szabott ajándékkal, addigra az idő is szépen kullogott előre a naptárban. Sebesen fogytak a napok karácsonyig. Eleinte még azt gondoltam, hogy remekül tartom majd a tervet. Fonalrendelés, mintagyűjtemény, lelkesedés. Ezek voltak a fő alapanyagaim. Persze új horgoló tű is került a készletbe, és férjem egyre gúnyosabb mosollyal az arcán motyogta az orra alatt, hogy megfigyelései szerint, idén mindenki helyett én kapok ajándékot. Ha a lelkesedésem nem lett volna mindenek feletti, talán meg is sértődöm, de így csak mosolyogva és megállíthatatlanul robogtam tovább terveim szekerén.
Decembert 10-e volt az a nap, amikor napnál is világosabbá vált, hogy nem leszek kész mindennel.
Mert amikor a terveket szőttem, nem kalkuláltam az advent alatt sokasodó programmal. Sétával a kivilágított városban, forraltboros romantikus estékkel, kakaózással a kávézóban a barátnőkel.
Egy kellemes szombati délelőttön épp mézeskalácsot sütöttünk családilag. Mert ugye a házikónak állnia kell, akkor is, ha anya épp a rövidpálcák világában van elveszve, és minden percét kitölti, hogy nem tudja eldönteni a nagyi fejméretéhez szükséges szemszámot.
Mai napig emlékeszem, ahogy a kivágott sarkú zacsiból épp nyomom ki a tojáshabot, szép hullámokat rajzolok a tetőre, és ki kell mondjam belső számadásom eredményét: Nem leszek kész mindenki ajándékával.
Szóval. évek teltek el, de ennek a karácsonynak az emléke nem múlik. Összességégben remekül zártam azt az évet is, és azóta minden évben ügyesebben kalkulálok tervekkel, idővel, fonallal, rendeléssel. És meggyőződésem, hogy az egész karácsonyunk átalakult ettől a kicsit lassabb, nyugalmasabb készülődéssel. Mert most is ott vagyunk mindenhol, ahol kell. Van forraltbor, és áll a mézeskalácsház, na persze egy-egy vitatkozás is keresztezi az utat, de mégis a kiszámíthatóság teremt egy békét a maga kereteivel.
Megússzuk a sorban állást, mert bizony már október táján lesem a fonalakat. Keresem a mintákat az idei ötletekhez. Írom a listát, kiket szeretnék megajándékozni.
Hirtelen sokkal hálásabb lettem magamnak azért a munkáért, amit eddig ebbe beletettem. Lehetőséget teremtettem magamnak arra, hogy mindenki számára, szemről szemre valódi szeretet adjak. A vásárlásba én sosem tudtam beletenni a szívem (kivéve a fonal vásárlás:D), és irigykedve néztem a körülöttem boltba szaladgáló lelkes vevőtársaimat. Szerettem volna én is olyan lelkesen shoppingolni mint ők. Ma már a saját utamon lelkesedem a karácsnyi készülődés minden pálcájáért és ráhajtásáért.
Ja, és hogy mi is lett első évben az eredmény? Vettem bort, zoknit, nyakkendőt, tusfürdőt, és, ami még a polcokon maradt december 17-én, a legklasszikusabb csomagolópapírba került mindegyik, szinte már puritán módon, és kaptak rá egy-egy horgolt csillagot. Karácsonyfadísznek, vagy ajtóra, vagy épp nyakláncon.
A kedvenc csillagom azóta a csuklómban van, és alig várom minden évben, hogy az adott év választott fonalából számolatlanul horgoljam őket, és csillaghullásként ragyogják tele az adventi eget. Mindegyiknél kívánok valami szépet annak, akit szeretnék megajándékozni. Egy jó kivánság pedig sosem jön rosszkor.
A Bármitartó téli és karácsonyi összes újdonságát ide kattintva éred el.
Találkozzunk ezeken a helyeken is:
